Ismét a szőnyeg alá söpört felelősség, üresen kongó államkassza és végletesen kizsigerelt dolgozók. A szeptemberi becsengetés idén nem az ünneplésről, hanem a felhalmozott rendszerszintű problémák robbanásáról szólhat.
A közoktatás állapota évek óta a magyar politikai és társadalmi élet egyik legfájóbb pontja, ám az idei tanévkezdés küszöbén még a korábbinál is komorabb a kép. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) egyértelmű üzenetet küldött a kormányzatnak: ha nem születik azonnali és garanciális döntés a nevelést és oktatást segítő dolgozók (NOKS) méltatlan bérhelyzetének rendezéséről, a tanévkezdést a munkabeszüntetés és a sztrájk hullámai kísérhetik.
Akik nélkül leáll a rendszer, mégis láthatatlanok
Miközben a politikai kommunikáció folyamatosan a jövő építéséről és a családok támogatásáról szól, a valóság a pedagógiai asszisztensek, gyógypedagógiai segítők, könyvtárosok és technikai dolgozók számára a puszta megélhetési küzdelmet jelenti. Ők azok a háttérben dolgozó szakemberek, akik nélkül egyetlen iskola vagy óvoda sem tudna működni akár egyetlen napig sem.
Ennek ellenére a szektorban dolgozók jelentős része évtizedes munkaviszony után is csupán a garantált bérminimum környékén keres. Elfogadhatatlan és fenntarthatatlan állapot, hogy azok az emberek, akikre a gyermekeink biztonságát és fejlődését bízzuk, a mindennapi megélhetés szélére sodródnak a növekvő infláció és a rendezetlen bérszerkezet miatt.
„Üres a kassza” – A felelősséghárítás művészete
A kormányzati válasz a felhalmozódott elégedetlenségre és a szakszervezeti követelésekre a már jól ismert forgatókönyvet követi: a költségvetés nehéz helyzetére és a forráshiányra hivatkoznak. Ám felmerül a kérdés: miként lehetséges, hogy a gazdasági prioritások soraiból mindig épp a jövő zálogát jelentő oktatás szorul ki?
A „nincs pénz” érvrendszere nem mentőöv, hanem a prioritások teljes hiányának beismerése. Amikor a költségvetési hiányra hivatkozva halogatják a hosszú távon elengedhetetlen 40 százalékos NOKS-béremelést, a döntéshozók nem csupán az érintett dolgozókat hagyják cserben, hanem a teljes magyar társadalmat.
Sztrájk mint az utolsó eszköz
A szakszervezetek fellépése nem öncélú politikai akció, hanem a végső kétségbeesés jele. Amikor a párbeszéd és a szakmai érvelés falakba ütközik, a munkabeszüntetés felmérése és megszervezése az egyetlen eszköz marad a dolgozók kezében, hogy felhívják a figyelmet a tarthatatlan állapotokra.
Amennyiben a döntéshozók a tanévkezdésig nem adnak írásos, jogszabályi garanciát a méltó béremelésre, a felelősség a tanév esetleges megbénulásáért kizárólag a kormányzatot terheli majd. Az oktatás nem költségvetési teher, hanem befektetés. Amíg a politika ezt nem ismeri fel, a magyar iskolákban a becsengetés nem a tudás megszerzésének kezdetét, hanem a túlélésért folytatott küzdelmet fogja szimbolizálni.
